Biztosan ismerős neked is az a helyzet, amikor az anyós vagy a nagymama rosszalló tekintettel nézi, ahogyan a kisbabádat cicin altatod. Gyakran nem is marad ennyiben a dolog: meg is jegyzi, hogy „alhatna már egyedül ez a gyerek”. Az első reakciónk ilyenkor lehet védekezés, düh, sértettség. Hiszen mi szívünk szerint, szeretettel, válaszkészen gondoskodunk, és mégis kritika ér minket. Nem elég, hogy szolgálatban vagyunk hónapok, esetleg évek óta éjjel nappal a hét minden napján!?
De ha kicsit mélyebbre nézünk, rájöhetünk: sokszor nem rólunk, mai anyákról szól ez a rosszallás. Sokkal inkább róluk és az akkori kor lehetőségeiről.
Mit élhet meg a nagymama, az anyós?
Gondoljunk csak bele: amikor ők voltak kisgyerekes anyák, egészen más világ volt. Sokaknak nem adatott meg, hogy a babájuk minden rezdülésére reagáljanak. A szoptatás gyakran szigorú időbeosztáshoz volt kötve, és egyáltalán nem támogatták azt a fajta bensőséges, összehangolt kapcsolatot, amit ma sokan természetesnek érzünk.
Amikor egy nagymama látja, hogy te minden kis nyikkra mellre teszed a babádat, benne tudattalanul fájdalom ébredhet. Fájhat neki, hogy ő ezt nem élhette meg, pedig nagyon szerette volna. És azzal is szembesül, hogy már nem is fogja tudni bepótolni. Ez valójában egyfajta gyászélmény: nem tudatos, kimondatlan, de nagyon is jelen van.
Miért lesz belőle kritika?
A gyász és a fájdalom gyakran nem szelíden törnek elő. Sokszor inkább rosszallás, bántó megjegyzés, vagy éppen kritika formájában jelennek meg. Amikor az anyós megjegyzi, hogy „alhatna már egyedül”, akkor nem feltétlenül nekünk akar rosszat. Sokkal inkább a saját veszteségét, saját fájdalmát fejezi ki – még ha ő maga sem tud róla.
Ez nem könnyű helyzet számunkra sem, de ha értjük a mögötte lévő érzést, sokkal könnyebb a helyén kezelni.
Mit tehetünk mi, anyák?
Először is: fontos, hogy megőrizzük a magabiztosságunkat a saját választásainkban. Ha tudjuk, hogy a babánk mellettünk van a legjobb helyen, hogy a szoptatás, a testközelség, az együtt alvás mind a kötődésünket erősíti, akkor nem kell meginognunk.
Másrészt pedig: ha a kritikát nem támadásként, hanem fájdalomból fakadó jelzésként értelmezzük, könnyebb együttérzéssel válaszolni. Nem kell mindent elfogadnunk, de reagálhatunk nyitottan, megértően, szeretettel.
Híd a generációk között
A megértés nem csak minket erősít, hanem hidat építhet köztünk és az anyós, nagymama között is. Hiszen a szeretet és a kapcsolódás végső soron mindannyiunk közös vágya – csak más-más úton, más-más lehetőségekkel éltük meg.
Ha így közelítünk egymáshoz, akkor a rosszalló pillantások mögött megláthatjuk az el nem mondott történetet, és talán egy kicsit közelebb is kerülhetünk egymáshoz.