Sok szülő hallja ezt a mondatot már egészen korán: „hagyd egy kicsit, majd megnyugszik”, „meg kell tanulnia önállóan lenyugodni”, „ha mindig felveszed, nem tanulja meg”. Ezek a mondatok elsőre logikusnak tűnhetnek, mégis van bennük egy alapvető félreértés arról, hogyan működik a baba idegrendszere – és egyáltalán, mit jelent az önmegnyugtatás.
A csecsemők idegrendszere éretlen. Nem „rosszul működik”, nem „elkényeztetett”, egyszerűen még fejlődésben van. Az önszabályozás – vagyis az a képesség, hogy valaki felismeri a belső feszültségét és képes azt csökkenteni – nem veleszületett képesség, hanem egy hosszú fejlődési folyamat eredménye. Ennek az alapjai kapcsolatban, nem pedig egyedül alakulnak ki.
A modern idegtudomány és fejlődéslélektan egyértelműen kimondja: a baba először társszabályozáson keresztül tanul. Ez azt jelenti, hogy a felnőtt – a szülő, a gondozó – idegrendszere segít neki visszatérni az egyensúlyi állapotba. A megnyugvás nem belülről indul, hanem kívülről kapott segítséggel.
Amikor egy baba sír, az nem manipuláció, nem „szoktatás”, hanem a legősibb stresszjelző rendszer aktiválódása. A sírás során emelkedik a kortizolszint, gyorsul a szívverés, megváltozik a légzés. Ilyenkor a baba teste túlterhelődött állapotban van, és nincs meg az a neurológiai kapacitása, amivel egyedül le tudná ezt csillapítani. Amikor azt látjuk, hogy „abbahagyja a sírást”, az nem feltétlenül megnyugvás. Gyakran inkább lekapcsolás, kimerülés vagy a stresszreakció visszahúzódása.
Ez azért fontos, mert hosszú távon nem mindegy, milyen tapasztalatok épülnek be az idegrendszerbe. A visszatérően megtapasztalt, érzékeny válasz – az ölbe vétel, a ringatás, a hang, a jelenlét – olyan idegi mintázatokat erősít, amelyek később az önszabályozás alapjai lesznek. Más szavakkal: attól tanul meg egy gyerek megnyugodni, hogy először megnyugtatják.
A kötődéskutatás évtizedek óta hangsúlyozza, hogy a biztonságos kötődés nem attól alakul ki, hogy a gyerek „egyedül megoldja”, hanem attól, hogy újra és újra azt tapasztalja: amikor túl sok, amikor kibillen, van, aki segít neki visszatalálni. Ez nem gyengít, hanem éppen ellenkezőleg: belső biztonságot épít.
Fontos kimondani azt is, hogy az önmegnyugtatás képessége életkorfüggő. Egy kisbaba még nem tud ugyanúgy „megnyugodni”, mint egy nagyobb gyerek vagy egy felnőtt. Az idegrendszer érésével, a tapasztalatok beépülésével fokozatosan jelennek meg azok a belső eszközök, amelyek később már önállóan is elérhetők lesznek. De ezek az eszközök nem a semmiből jönnek létre – hanem kapcsolatból. És később is a kapcsolódásban, egy másik emberrel való kapcsolódásban tud működni.
Talán az egyik legnagyobb tévhit, hogy a megnyugtatás „rossz szokás”. Valójában ez tanítás, csak nem szavakkal, hanem idegrendszeri szinten. Minden alkalommal, amikor egy baba a felnőtt segítségével jut vissza a nyugalomba, az idegrendszere egy kicsit tanul. És ezek az apró tanulások adják majd később azt a belső mondatot, amit felnőttként így fogalmazunk meg: „most nehéz, de túl leszek rajta”.
Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor a kérdés már nem az lesz, hogy „meg tudja-e nyugtatni magát”, hanem inkább az, hogy kap-e elég támogatást ahhoz, hogy egyszer majd képes legyen rá.