Sok szülőnek ismerős érzés: a nap nagy része munka, rohanás, majd amikor végre együtt vagyunk a gyerekekkel, minden percet „minőségi idővé” akarunk varázsolni. Játszótér, közös programok, fejlesztő játékok, sport, zeneóra… mindent úgy próbálunk szervezni, hogy a gyerek álljon a középpontban. És persze, közben egy kis bűntudat is ott motoszkál, ha valami „felnőtt” dologba kell őt belevinnünk – legyen az egy bevásárlás, postázás vagy éppen egy hosszabb baráti beszélgetés.
De mi van, ha azt mondom, hogy nem baj, sőt, kifejezetten jó, ha a gyerekeink néha csak „elvannak mellettünk”, miközben mi tesszük a dolgunkat?
Mit tanulhatunk a természeti népektől?
Egy antropológus, Barry Hewlett kutatásai szerint a közép-afrikai vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyerekek rengeteg időt töltenek a szüleik közelében – de nem állandó reflektorfényben. Ott a gyerekek egyszerűen követik a felnőtteket a napi teendőkben: megfigyelnek, néha segítenek, néha csak unatkoznak. Senki nem szervez nekik külön programot, mégis megtanulnak mindent, amit felnőttként tudniuk kell.
Ezzel szemben a modern, iparosodott társadalmakban a gyereknevelés gyakran túlszervezett, túlkontrollált – és valljuk be, kimerítő is.
Miért különösen aktuális ez Magyarországon?
Nálunk Magyarországon különleges helyzetben vagyunk: itt a szülők akár 3 évig is otthon maradhatnak a gyerekükkel. Ez fantasztikus lehetőség, ugyanakkor könnyen belecsúszhatunk abba, hogy túlzottan ráfókuszálunk arra, hogy folyamatosan mi szórakoztassuk, fejlesszük, programozzuk a gyerekünket. Pedig nem feltétlenül kell minden percét kitöltenünk, és nem baj, ha néha csak velünk van, miközben mi tesszük a dolgunkat.
Saját tapasztalatból mondom:
Én magam három évig otthon voltam mindkét gyerekemmel, és közben végig folyamatosan dolgoztam rugalmasan. Elvittem őket angolt tanítani, rendezvényt szervezni, és ha otthon voltunk, gyakran játszottak a kertben vagy elvoltak magukban, miközben én intéztem ezt-azt. Megtanulták, hogy az élet része az, hogy a felnőtteknek dolgaik vannak – és ehhez ők is tudtak alkalmazkodni. Hiszem, hogy ez nemcsak nekem könnyített meg sok mindent, hanem nekik is fontos tapasztalat volt.
Miért jó, ha nem mi szórakoztatjuk őket folyamatosan?
Ez a túlzott fókusz szülőként elképesztően sok energiát emészt fel, és paradox módon a gyerekeknek sem feltétlenül a legjobb. Kutatások szerint a gyerekek nemcsak közvetlen tanításból tanulnak, hanem legalább ugyanannyit abból, amit látnak, tapasztalnak körülöttük: hogyan viselkedünk másokkal, hogyan oldunk meg helyzeteket, hogyan kapcsolódunk a világhoz.
És ami talán a legfontosabb: amikor nem szórakoztatjuk őket folyamatosan, megtanulnak egy csodálatos dolgot – tűrni az unalmat. Ez pedig fejleszti a türelmet, kreativitást, problémamegoldást, és segít abban, hogy önállóbbak legyenek.
Mi köze ennek a babaaltatáshoz?
Nagyon is sok! Az altatás körül is gyakran érezzük a nyomást, hogy tökéletes, minden igényt kielégítő, állandóan jelen lévő szülők legyünk. Pedig a baba számára is fontos, hogy megtanulja egyedül is megnyugtatni magát, elaludni önállóan – a túlzott „ráhangolódás”, túlstimulálás sokszor csak nehezíti ezt.
Ahogy nappal sem baj, ha néha unatkozik, este sem baj, ha nem mi altatjuk minden egyes alkalommal ringatással, énekléssel – hanem hagyjuk meg neki a lehetőséget, hogy kialakítsa a saját megküzdési mechanizmusait.
Összefoglalva:
✅ Nem kell mindig mindent köréjük szervezni.
✅ Az unalom nem ellenség.
✅ A gyerekek figyelnek, tanulnak – akkor is, ha épp „csak” velünk vannak.
És talán mi, szülők is kevésbé leszünk kimerültek, ha nem próbálunk minden pillanatot „tökéletes” élménnyé tenni.
Neked mi a tapasztalatod? Szoktad „csak úgy” magaddal vinni a gyerekedet, miközben intézed a dolgaid?