Már megint felemelted a hangod, pedig megfogadtad, hogy ma másképp lesz. Aztán a babád végre elalszik, te pedig ott maradsz a gondolataiddal:
„Miért nem tudtam türelmesebb lenni?”
„Más anyák biztos nem reagálnak így.”
„Annyira szeretem. Akkor miért ilyen nehéz?”
A csoportban indított szavazásban most két válasz szorosan kapcsolódik: gyorsan elveszítem a türelmem (válaszadók 50%), és sokáig marcangolom magam a reakcióm miatt (válaszadók 30%-a). A válaszaitok alapján mindkettőről érdemes beszélnünk. Arról a pillanatról, amikor elfogy a türelmünk — és arról is, ahogyan utána magunkkal bánunk. ❤️
Főleg az esti altatásba az egész napunkat magunkkal visszük: az előző éjszakát, a millió feladatot, amit szó nélkül megoldottunk a gyerek körül napközben, segítség nélkül. Hogy a saját szükségleteinknek alig jut hely. Lehet, hogy már az altatás előtt is nagyon kevés tartalékunk volt. Aztán még újra fel is ébred. Újra fel kell állni. Újra nem tudjuk letenni. És egyszer csak hangosabban szólunk, mint szerettünk volna.
A kialvatlanság és a kimerültség az érzelmi működésünkre is hat. A változtatáshoz ezért fontos megértenünk, milyen állapotból reagáltunk, és mi jelezte már korábban, hogy kezdünk elfogyni. Lehet, hogy már korábban napközben vagy kora reggel is: megfeszült az állkapcsunk? Össze-vissza kapkodtunk? Megjelent az a gondolat, hogy „ezt már nem bírom”? De mégis végignyomtuk a napot hang nélkül. Aztán ez a hang egyszer csak kijött egyszerre. És aztán még olyan kemények is vagyunk magunkkal mikor megtörténik, amilyenek még az ellenségünnkkel se lennénk.
A jelzéseket idővel könnyebben észrevehetjük és akár meg is állhatunk 3 percre 1-1 gyakorlat erejéig, hogy támogassuk magunkat és a szükségleteinket, még mielőtt teljesen elveszítjük a türelmünket.
A traumatudatos szemlélet kíváncsiságot hoz ezekhez a kérdésekhez: mi zajlik bennünk, és milyen támogatásra lenne szükségünk, hogy ne menjünk el a falig minden nap.
Azon tudunk változtatni, hogy kritika helyett szeretettel és kedvességgel forduljunk magunk felé a nehéz percekben. Nem vagy ufó és másnak sem adatik meg a végtelen türelem. A saját legnehezebb belső pillanatainkat sokszor mások kívülről látható életével hasonlítjuk össze.
Az önmagunkkal való együttérzésben három kapaszkodó segíthet.
🌿 Észrevenni és megnevezni, mi történik.
„Most nagyon szégyellem magam.”
„Fáj, ahogyan reagáltam.”
„Nagyon kimerült vagyok.”
Elismerhetem a történteket anélkül, hogy egyetlen pillanatból ítéletet mondanék az egész anyaságomról.
🌿 Emlékezni arra, hogy ez közös emberi tapasztalat.
Más szülők is elfáradnak, elvesztik a türelmüket, megbánnak dolgokat. Akkor is, ha nem beszélnek róla.Ez az önmagunkkal való együttérzés egyik fontos eleme: felismerni, hogy a nehézségemmel nem kerültem kívül az emberi közösségen. Nem vagyok egyedül, és nem vagyok ufó.
🌿 Én is megérdemlem az odafordulást és a kedvességet.
Ha egy barátnőm mesélné el ugyanezt, mit mondanék neki? Megkérdezném, mennyit aludt? Van-e segítsége? Mi könnyítene most rajta? Magamtól is megkérdezhetem ezeket. Ebből konkrét lépés következhet: segítséget kérek, egyeztetek a párommal, vagy végiggondolom, hol tudnánk csökkenteni a terheket.
A gyerekem felé pedig vissza lehet kapcsolódni. Egy nagyobb gyereknek mondhatom: „Hangosan szóltam, ez megijeszthetett. Sajnálom.” A felelősséget én vállalom; nem neki kell megnyugtatnia engem. Egy babánál a visszakapcsolódás a gondoskodó jelenlétben, a hangomban és abban jelenik meg, ahogyan újra válaszolok rá.
Az önmarcangolás közben viszont könnyen elfogy az az erő is, amellyel változtatni tudnánk. Megbánhatom a reakciómat, vállalhatok érte felelősséget, és közben magammal is bánhatok együttérzően.
📅 Október 6-án, kedden 19 órakor ezekről az összefüggésekről is beszélünk az ingyenes, gyakorlati traumatudatosság-webináron.
Szülőként és segítőként is várlak. Arról gondolkodunk együtt, hogyan érthetjük meg jobban a nehéz reakciókat, és mi segíthet kapcsolatban maradni önmagunkkal és a másikkal.
👉 Részletek és regisztráció: